Utolsó napok beszámolói+összegzés
Szerda környékén kezdődött egy undorító jópofizás a szülők részéről, ami ha kezdődött, én léptem is a szobámba, behúztam az ajtót és elvoltam (most már kit érdekel, mit gondolnak, milyen csendes vagy mi vagyok). Pl. szerda reggel készülődök a buszhoz, hogy utoljára találkozzak a nyelvsulis csajjal, mutter ott áll és nézi ahogy készülődök és nagyon látom rajta, kérdezni vagy mondani akar valamit. Megkérdi: Mikor megy a buszod? Hozzá olyan mézesmázos kedves dedósoknak szánt hang ostoba vigyorral, hogy felállt a szőr a karomon. Nem értem miért érdekli, sosem kérdezett ilyet előtte, minek ez az erőltetett kedvesség, ha pár nap és elhúzok?!
Másnap reggel pedig kómásan kiszakadok az ágyból és még majdnem csukott szemmel lehuppanok a székre és a müzlistál meg a tej után nyúlok. Nagyon aggódó hanggal kérdezi a fater, hogy van-e még elég tej a dobozban vagy hozzon nekem újabb dobozt? Höh mondom, mi van itt, a saját gyerekedtől nem kérdezel ilyet... Van két lábam, majd felállok ha kell valami, ahogy eddig is...
Délelőtt találkoztam tehát Iwonával, a lengyel csajjal, akivel a nyelvsuliban ismerkedtem meg. A városban találkoztunk, és beültünk egy olyan kávézóba, ahol Down-kóros pincérek is szolgálnak. Elég nehéz megérteni, amit mond a srác, de mivel Iwona már évek óta jár oda, ő könnyen megértette, mit mond, és sikerült rendelni. Nem csak azt kell mondani, mit szeretnél rendelni, hanem a hozzá tartozó számot is, hogy könnyebb legyen nekik megérteni, mit szeretnél. Megint jót beszélgettünk és I. hozott nekem egy hirdetést, amit kivágott az újságból, miszerint gyereknevelői Ausbildung-ra lehet jelentkezni, 3 éves és 700€-t fizetnek havonta. Meg akar nagyon győzni arról, hogy jöjjek vissza Németországba, nagyon aranyos csaj :)
Igazából nem elég nekem még Németországból és a németem sem áll úgy, ahogy szeretném, hogy álljon, ennek ellenére nem fogok már au-pairkedni, valami "rendes" meló után akarok nézni. Hogy hol lesz nekem ilyen "rendes" melóm? Ami jön, az jön! Nem zárkózok el semmi elől (na jó, Afrika és Közel-Kelet kihúzva, na meg Távol-Kelet is).
Csütörtökön Stuttgartba mentem Fruzsival, amit már hétfőn lezsíroztam a mutterrel. Erre reggel jön, hogy mehetsz Stuttgartba, ilyenkor mindig hamarabb jövök meg, mint a gyerekek (nekik csütörtökönként napközi féleségük van, és fél4 kor jönnek meg, a mutter meg szokásos fél 2 felé). Hát mondom köszi, jó fej vagy! Úgyis elmentem volna, bármit mond, már nem rúghatnak ki még egyszer :)
Fruzsival lejártuk a lábunkat is, a főutcán Stuttgarban annyi, de annyi üzlet van, és majdnem mindbe bementünk. Jártunk templomban is, néztünk látványosságokat is, kínai kajáldában ettünk, ami közel sem volt olyan, mint az otthoniak, sokkal jobbak a kaják. Stuttgartban is vannak nem komplett emberek.. Volt egy őrült fazon, aki amikor mellém ért a sétálás közben, megállt mellettem, ránézett a táskámra és rámordított, hogy DE AZ AZ ÉN MINARETEM!!!!!!!! Őőő, mondom oké, persze nem bírtam ki nevetés nélkül. Volt olyan, aki nyuszinak öltözött és úgy járkált a főtéren, meg volt sok utcazenész, meg láttam kéregetőket! Ilyet még a 20akárhányezres nagyvárosban sem láttam, ahova jártam nyelvsuliba, itt nem "divat". Mondanom sem kell, Fruzsi is kiakadt a dolgon, főleg a mutteron, hogy milyen kis gerinctelen izé volt, de olyan kedves volt, meghívott magukhoz a nyárra. Mondtam, hogy szaván fogom, mert sok helyen nem jártam még, amit meg akartam volna nézni tavasszal.
Mikor visszaértem este, kérdi a mutter, milyen volt Stuttgart, megint azzal a mézesmázos stílussal, mondom szép volt, jó volt! Várt volna még többet is, de mondtam magamban, nem mindegy már neked?! Nem most kéne jópofizni... Jó, mondjuk azt soha nem kell, de ilyenkor meg végképp nem már.
Pénteken kell mindig porszívózni meg felmosni, ezt gyorsan lerendeztem, mert akartam jó sok időt hagyni bepakolni, plusz még száradtak is ruháim, logisztikázni kellett rendesen. Mivel mutternak ügyelete volt délutántól, otthon volt, míg takarítottam. Egyik szobából ki, másikba bement előlem, hogy ne zavarjon, aztán amikor benyitottam a szobába, ahol ő volt, széles (zavart) mosolyt küldött rám és már a jól ismert stílusával már-már simogatóan mondta, hogy jaj gyere csak be, én már itt sem vagyok. Lehet pornót nézett a tabletjén, azért jött zavarba? :D Kivételesen nekem kellett főznöm (az utolsó héten nem kért már meg semmire), mivel neki fél1kor kellett elmennie, Lisa meg 3/4 1-kor jött, mint mindig. Lisa amikor leesett neki, hogy kettesben kell velem lennie, le sem akart jönni enni (gondoltam magamban, annál jobb) aztán végül csak lejött, és látta, hogy nem harapok, úgyhogy még egész normális is volt velem. Mellesleg Max is elég távolságtartóan viselkedett velem egész héten, rá abszolút nem jellemző módon. Biztos mondtak neki valamit, hogy lehet dühkitörésre vagy elmezavarodottságra kell tőlem számolni, miután megmondták, hogy vége. De csalódást kellett nekik okoznom, nagyon nem hatott meg, hogy el kell mennem. Délután aztán pakolásztam meg sétáltam az erdőben utolsó előttinek egyet. Este, mikor megjött a fater, nagyon kedvesen és úgy szólt hozzám, mintha hímes tojás lennék és a normális hangtól is bármikor elrepedhetnék, kérdezte, hogy mit szeretnék vacsira, menjünk el valahova vagy rendeljünk? Ahogy kivettem a szavaiból, rajtam állt a döntés (biztos úgy voltak vele, szerencsétlen elhagyja ezt a kánaánt, legyen még egy jó estéje utoljára). Mondtam, hogy én nem akarok sehova menni, rendeljünk, így kínai kaja lett a dolgoból. Azt mondták, nagyon nagy adag lesz, egy adag két embernek elég, úgyhogy rendeljünk már úgy, hogy Lisa meg én eszünk egyet (kacsára szavaztunk mindketten, azért kellett vele osztozkodni), fater meg Max meg másfajtát. Tényleg elég volt két embernek egy adag kaja, és elég jó volt annak ellenére, hogy a szósz csípős volt, amit én abszolút nem bírok. Estére Maxnak be volt ígérve, hogy megnézheti az apjával a Gyűrűk urát, én meg kitaláltam, hogy akkor én lent (merthogy lent is van egy tévé meg egy dvd lejátszó) a HP 5-öt nézem meg. Erre Lisa is örvendezni kezdett, hogy jaj de jó, nézem veled! Fú mondom, de jó lesz! Tényleg erre vágytam, hogy veled filmezzek az utolsó estémen! Aztán szerencsére neki még az 5. rész túl durva kategória, úgyhogy egyedül néztem a fater gépén a filmet a szobámban, mert a lenti lejátszó tönkre ment. Lisa meg valami hülye kis mesét nézett Max PC-jén, ja, mert hogy neki olyan is van az Ipod mellett.
Mellesleg nem rendített meg egyáltalán a dolog, hogy péntek volt az utolsó estém ott, az erdőtől és a nyelvsulitól sokkal nehezebb volt elbúcsúzni. Nem hánykódtam nyugtalanul alvás helyett és nem kesergetem, hogy jaj most mi lesz velem, hanem aludtam egy jót (nagyon kényelmes IKEA-s ágy volt az au-pair ágy).
Szombat reggel mutter még odavolt a kórházban, a többiek meg már mire kimásztam 9kor befejezték a reggelit, mert mentek szemetet szedni a környékbeli erdős részekre (az egész falu ment kb.) úgyhogy szépen kényelmesen megreggeliztem*, pakolásztam, aztán elhúztam és csaptam egy két órás sétát.
*A mutter mindig otthon reggelizik, nem a kórházban. Mivel addigra a tea már kihűl, mire megjön,szokott főzni neki a fater egy csészével, többet úgy sem iszik. Telefonált, még mielőtt a többiek elmentek volna, hogy akkor ő most indul és főzzön neki már a fater teát. Csakhogy a fater ezt elfelejtette, mert szokás szerint késében voltak az indulással, és kapkodtak össze-vissza. Én meg az elején még voltam olyan rendi, hogy főztem ilyenkor a mutternak teát, de most? Most főzzön neked olyan teát, akinek két anyja van. A tálamat elraktam a mosogatóba, a többit meg mind otthagytam neki, pakolján cseszd meg, szokjál hozzá, ezentúl nem lesz aki elpakoljon helyetted.
Uncsim úgy volt, hogy 3/4 1kor indul Lindauból, és kb. 2,5 óra, mire megérkezik. Jöttére negyed 4 körül számítottam az ajtó felől (Gandalf után szabadon) úgyhogy jól elvoltam még, amikor negyed 3kor telefonált, hogy 5 perc és ott van! Huh mondom, pedig pont akkor akartam a kissráctól egy pár szóban elköszönni, nem akkor, amikor mindenki ott áll és vár. Míg én kihordtam a pakkokat, addig uncsim dumált a faterrel, majd segített is kihordani a fater a cuccokat. Visszamentem az utolsó adagért, mire jött a fater, hogy ennyi meg annyi van a számlámon, azt most nekem ideadja kp-ben. Majd kiálltam és jött a nagy búcsúszöveg. A mutter átnyújott nekem egy doboz szülinapi ajándékot, amit mondott, hogy ne bonstak fel, csak majd kedden (kibontottam nyilván. Van benne két kávés bögre, kávés szalvéta meg két csoki meg egy üdvözlőlap, hogy sok sikert az életben meg ilyenek. Eléggé kiolvashatatlan a dolog, szerintem gyorsan lett megírva, nem volt előre betervezve ez, hogy vesznek nekem ajándékot. Mondták nekem, hogy minden jót, én is nekik, meg mondtam, hogy köszi a fél évet, milyen hasznos volt nekem. Puszi puszi mindenkinek, odaadtam a gyerekeknek a húsvéti ajándékot, a kedvenc édességeikből egy válogatást, majd kivittük a szakadó hóesésben a cuccokat és közben a faterrel még lefutottunk egy pár udvariassági kört. Nem tudom miért, de mondtam neki, hogy majd ha Magyarországon járnak, akkor szóljanak, és megihatnánk egy kávét (?! :D). Mondta a fater, hogy jövő nyáron Mo-ra jön, van valami cég Pest és Db. között és akkor majd szól, mert tudja a mail címem. Aha, persze, oké :D Aztán még egyszer puszi puszi, kézfogás és és irány Lindau!
Persze hogy nem néztem szét, mielőtt eljöttem, hogy tényleg minden megvan-e, így otthagytam egy két dolgot, ma feladták postán, remélhetőleg ideér még csütörtökig...
Tényleg nagyon hasznos volt a fél év, ebben nem hazudtam. Megtanultam még jobban alkalmazkodni, pl. mindent úgy csináltam, ahogy a mutter. Az volt a mániája, hogy a vécé tetejét mindig le kell hajtani, mert ha valaki bemegy a házba és esetleg nyitva van a budiajtó, akkor mit lát elsőnek? Egy nyitott vécét! Eleinte nem zavarta a dolog, hogy nálam a vécében nem volt lehajtva a teteje, de a vége felé, gondolom amikor már elege volt belőlem, nagy dührohamok meg sóhajtások közepette lecsapta a vécé tetejét, hogy ennek így kell maradnia! Vagy a mosogatógépben kicsit ferdén állt az evőeszköz tartó, én meg megigazítottam, mert zavarta a szemem, erre ő meg visszatette ferdére rögtön utána (hú, most ezzel megmutattad, hogy te vagy a főnök, oké, fejet hajtok erőd és tekintélyed felett). Elsajátítottam továbbá gyereknevelési tippeket is. Jókat nem nagyon tudnék most felhozni, de olyat mindenféleképp tanultam, hogyan nem kell fegyelmezni és hogyan nem kell a hisztit kezelni. Továbbá azt is, hogy nekem még nagyon sok időm van gyerekezni, egy ilyen nagy feladatra még nem vagyok kész, hogy felelősségteljesen el tudjam látni a gyereknevelést. Ehhez még sokat kell tapasztalni, de ez a fél év nagy előrelépés akárhogy nézem is. Én az au-pairkedést simán bevezetném (na jó, ez lehet erős) a fiatal lányoknak, hogy tapasztaljanak, és okuljanak, mert minden féle tapasztalat a hasznukra válik a későbbiekben! Igaz, hogy nem ugyanolyan körülmények közé kerültem ki, mint sok külföldön dolgozó ember, például nekem nem kellett a számlák miatt aggódnom, nekem nem kellett boltba járnom bevásárolni, vagy albit vadászni, mert ez minden adott volt. De ezt is megtudtam, hogy megállom a helyem külföldön olyan szempontból, hogy nem esek össze, hogy nem a megszokott környezetem van körülöttem, és nincsenek pár órára a szüleim, a barátaim. Szereztem újakat (nem szülőket persze :) )! Még buszozni is szerettem, vagy bemenni a pékségbe, mert maga a tudat ott van, hogy még ezzel is tanulok, hogy egy perecet veszek, vagy hallok egy beszélgetést a buszon, és szavakat tanulok. Eleinte olyan volt, mintha megint szerelmes lettem volna, mindennek örültem, minden csodálatos volt. És persze ahogy múlt az idő, a lila köd is elszállt, de az érzés megmaradt, hogy mennék még tovább, vagyis maradnék. Újabb olyan helyzetekbe kerülnék, amikbe otthon nem. Hát otthon hol okoz ez örömöt, hogy elmegyek a pékségbe?
Természetesen a németem is fejlődött sokat, hiába van nyelvvizsgám, még a nyelvvizsga közben/után sem volt olyan szinten a tudásom, mint most. És abszolút nem félek használni a nyelvet, nem úgy, mint amikor gimiben cserepartnerséggel voltam kint, és akkor is már tudogattam dolgokat, pl. mindent megértettem, amit mondott egymásnak a vacsoránál a család, de válaszolni angolul válaszoltam mindig. Aztán kaptam is egy lecseszést a tanárnénitől :)
Köszönöm az olvasóknak a figyelmet, és azt, hogy mellettem álltatok és esetenként együtt szidtátok velem a családot és figyelemmel kísértétek az utamat :) Még fogok írni, milyen itt Lindauban, plusz lesz még olyan, amikor írok olyan sztorikat, amit még nem meséltem el.