Viharfelhők gyülekeznek
Mostanában nem mondhatnám, hogy olyan jól érzem magam itt. Nem csak kicsi L. miatt, aki hiába vagyok itt már majdnem fél éve, reggelente még mindig keresztülnéz rajtam, de most már a mutterrel sem olyan felhőtlen a kapcsolatom.
Kezdődött azzal, hogy pár hete észrevettem, valami baja van velem. Nem enged segíteni főzésnél, pl. régebben ha elkezdett vacsorát főzni, mindig mentem és kérdeztem, segíthetek-e hámozni vagy akármit csinálni, és akkor mindig szívesen fogadta a segítséget. De egy idő után már mindig nemet mondott, de nem normális hangnemben, hanem kb. odavetette azt a nemet. Lehet most ezen a férfi olvasók nevetnek, de egy nő igenis érzi azt a hangulatot, mögöttes érzést, amivel beszélnek vele. Aztán eleinte főzhettem normális dolgokat, amiket nem csak felmelegíteni kellett, egy idő után meg már mindig csak ilyen kaják "főzését" bízta rám. Amikor kajálás után el akartam mosogatni, folyton visszautasított, hogy majd ő megcsinálja. Jó, nem panaszkodok erre, hogy nem nekem kell megcsinálni, de az zavart, hogy eleinte mindent csinálhattam, egy ideje meg már kb. semmit. Emellett még egyre ritkábban beszélt velem, csak akkor, mikor muszáj volt, de akkor is alig nézett rám, ha én kérdeztem, egy szavas válaszokkal válaszolt. Eleinte azt gondoltam, beképzelem a dolgot, tuti paranoiás vagyok, és arra gondoltam, felnőtt, érett nő (elviekben) ha baja lenne velem, akkor biztosan elmondaná, hsizen néma gyereknek anyja sem érti a szavát, ugye.
Ez már egy hete ment, amikor megelégeltem a dolgot, és amikor ő hozott el a megállóból nyelvsuli után, akkor megkérdeztem, hogy ugye elmondaná, ha valami baja lenne velem, mert én úgy érzem, hogy van. És akkor rámzúdította a velem kapcsolatos problémáit, de mi volt az első mondata: Persze, elmondanám. Második mondat: Ez meg az, meg emez meg amaz, meg ezt így csinálod és nem úgy kéne, meg azt úgy csinálod és nem úgy kéne. Elmondta, hogy ő már nekem háromszor elmagyarázta, hogy hogyan mosogassak, és ő szerinte én ezt direkt nem így csinálom. Hát gondoltam magamban, te még nálam is paranoiásabb vagy. Abban biztos vagyok, hogy háromszor nem mondta el nekem, hogy ne úgy mosogassak, ahogy szoktam, hanem ahogy ő kérte. Azt mondta, hogy nekem ő az elején elmagyarázta, hogy be kell áztatni az edényeket, telenyomni kicsi mosogatólével és nem folyóvízzel mosogatni (ahogy én szoktam), mert akkor 1) nagyon sok mosogatólevet használok el 2) az ablakra és mindenhova fröccsen a mosogatólé, és már unja, hogy neki 7 éve minden nap le kell mosnia az ablakot, merthogy nyugodjak meg, nem csak én csinálom így, hanem az összes au-pair így csinálta, és már most lett elege 3) ha nem áztatom be az edényeket, akkor vízkövesek lesznek és az nem jó. Azt mondta, fogadjam el, hogy Németországban így kell mosogatni (fú, de nehéz egy feladat volt ez, elfogadni egy ilyen horderejű dolgot... szerintem még ma sem tettem magam rajta túl...) és hogy tudja, hogy Magyarországon lehet folyóvízzel mosni, mert ott nem olyan vízköves a víz, mint itt (igaz), a nyáron próbálta, amikor ott nyaraltak.
Továbbá megfigyelései szerint úgy pakolok be a hűtőbe, (amit persze megint nem jól csinálok) hogy először beteszek annyit, amennyi a kezemben elfér, utána forduok és még egyet beteszek és így tovább, míg mindent el nem pakolok. És hogy ez őt nagyon zavarja, mert a hűtő az egy elektromos készülék és nem szabad sokat nyitogatni, hanem egyszerre kell bepakolni mindent. És hogy ezt is ő már elmondta nekem, de én nem úgy csinálom. Hát, erről tényleg esküszöm nem mondott semmit, de most ha el is kezdem neki bizonyítgatni, úgy sem hisz nekem, semmi értelme. Úgy kellene csinálnom, mint neki, hogy összegyűjtöm a cuccokat a hűtő mellé, és egyszerre pakolom be. Ebben teljes mértékben igaza van, de magamtól nem vettem észre, hogy így csinálom.
Miután beszéltem vele, minden olyan volt, mint rég. Hajlandó volt már velem beszélgetni, habár főzni még mindig csak ilyen hülyeségeket bízott rám.
Aztán vasárnap este, mikor kérdeztem, hogy mi legyen holnap a kaja, már megint totál morcos volt velem, kb. ugyanolyan nézéseket küldött felém, mint kedves kislánya, megint egyszavas válaszokat küldött felém, megint fogalmam nem volt, mit tehettem, amiért ennyire mérges rám. Aztán hétfőn erre még rátettem egy lapáttal, akaratomon kívül. Hívott délután, hogy kapcsoljam be a sütőt, vegyem elő a fagyasztóból a tésztát, és eküszöm azt is hallottam/értettem, tegyem be a sütőbe, aztán ha megjön, eszünk (ahogy szokott lenni mindig). De mivel a tészta hagymás tészta volt, amit a kislány utál, mondta, hogy hoz neki majd mini bagetteket (amiket szintén sütőben kell felmelegíteni, tudom). 2 körül érkezik majd meg, 3kor pedig menni kell a lovaglás órára, mint mindig. Na és amikor megjött, már kész volt a hagymás izé felmelegítve, és úgy leordított, hogy alig maradt haj a fejemen. Hogy nem igaz, hogy nem fogtam fel, hogy ő mit kért tőlem, miért nem értem meg, amit ő mond?! Most mi lesz így? Mégis mit vártam, kicsi L. bagettjeinek felmelegítéséhez 10-15 perc szükséges, addig a mi kajánk meg kihűl. Hát nem igaz, hogy nem értetted meg, mit mondok. És akkor elkezdett ott csapkodni meg dörmögni az orra alatt. Magamban elmondtam egy pár b+-et meg elküldtem oda, ahová való, csodálatos módon meg tudtuk úgy oldani, hogy míg mi ettük azt a szerencsétlen tésztát, addig ellenőrizte L-lel a házit, és 15 perc után már L. is enni tudott (amúgy sem volt annyira éhes, továbbá a mini bagetteken is talált hagymákat, és undorodva kezdte őket a kés hegyével a tányérra pöckölni). Közben meg sorra csörgött a telefon, amire válaszolt is a mutter mindig, úgyhogy együtt enni (amit feltétlen csakis együtt lehet még akkor is ha piros hó esik az égből) úgysem tudtunk volna. Szerintem ezzel az ordibálással marha igazságtalan volt. Én elfogadnám, hogy rossz napja van, azért ordibált így, és hajlandó lennék róla elfelejtkezni, de hogy még a napokban is mintha meg lenne rám sértődve, már kicsit több a soknál. Szerintem igenis jöhetne egy bocsánattal, hogy ne haragudj, hogy túlreagáltam a helyzetet, vagy akár az is egy bocsi lenne, ha normálisan viselkedne velem, de nem.
Újból alig beszél velem, nem néz rám, egy szavas válaszokat mond és amikor beszél is hozzám, olyan pattogós stílusban beszél, hogy kinyílik a bicska a zsebemben. El nem tudom képzelni, hogyha valami baja van, akkor mi a jó áldott szerencsétlen büdös nagy francért nem tud elém állni, és megmondani, hogy figyelj, ezt ne így csináld, azt ne úgy csináld légyszíves, hanem így. Elméletileg egy felnőtt, érett nő akinek otthon, még kiskorában meg lett tanítva, hogy ha bajod van, mondd el, mert senki nem fogja neked kitalálni, meg totózgatni hozzá.
Most még egyszer nem fogok már én odamenni hozzá, hogy figyi már, már megint mi bajod? Szerintem hogy már egyszer megkérdeztem, tudtára adtam, hogy zavar, ha így viselkedik velem, és velem lehet beszélni, el lehet mondani, ha nem tetszik valami és akkor én változtatok rajta. De ha nem, hát nem.
Ezen események miatt gondolom azt, hogy benne van a pakliban a hazaküldésem. És mi erre a legjobb alkalom? Hát az, amikor már eleve otthon vagyok, így nem kéne visszajönnöm! Ezt csinálták meg az 5. óperrel is, hogy amikor hazautazott az Anna Oroszországba, akkor felhívták, hogy figyi, nem kéne visszajönni. Hiába megvan már a repjegyed vissza, nem kell. Add meg a címed, hazaküldjük futárszolgálattal a cuccaid. Állítólag úgy volt ez a sztori, hogy amikor kivitte a család Annát a reptérre, kiszállt az autóból, a gyerekek azt mondták, hogy 'Jaj de jó, hogy elment, remélem nem jön vissza!'. A szülőknek is valami hasonló érzésük volt, így hát ment a telefon, hogy maradjál csak Oroszhonban (az elavult kommcsi fejed nem áll jól a kapitalista nyugati fejeink mellett a családi képen- a szerk.).
U.i.: Készülök azért én is, visszafelére nem az egy átszállásos jegyet veszem meg, ami 100€, hanem azt, amivel kétszer kell átszállni, és így olcsóbb is, 70€.