Szilveszter óta...
Sziasztok!
Ó mennyi minden történt az elmúlt napokban, szilveszter óta nem unatkoztam egyáltalán. A kislány azt kapta karácsonyi ajándékba, hogy elmehetett január 2-től 5-ig egy 4 napos pónitáborba a Fekete-erdőbe. Én pedig elmehettem velük autóval, hogy körbe tudjak nézni. Odafele autópályán mentünk, hogy minél hamarabb odaérjünk, mert persze az időre való elkészüléssel gondok voltak, mint mindig, de visszafele hosszabb, kerülőúton jöttünk, hogy körül tudjak nézni én is megint a Fekete-erdőben. Hát csodálatos ez a része Németországnak, egyszerűen lenyűgöző! Mennyivel hidegebb volt ott, mint akár még most is nálunk. Három nappal ezelőtt volt vagy 7 fok, most már 0, de hó még mindig nincs december közepe óta. Újabb álmom született, eldöntöttem, ha nagy leszek és gazdag, akkor visszatérek, és az egész Fekete-erdőt bejárom! :)
Kicsit még visszakanyarodva a pónitáborhoz, amikor megérkeztünk a helyre négyen, az apa, a kissrác, a kislány meg én, ült bent a társalgóban vagy öt csaj. Az egyikük elintézte az apukával a hivatalos dolgokat, én addig kötbenéztem. addig Olyan furcsán néztek rám, amit nem tudtam mire vélni. Gondoltam az a bajuk, hogy nem vettem le a cipőt, holott le kellett volna venni, de hát olyan hideg volt a kő, sehol egy szőnyeg, amúgysem vette le az apa sem. No sebaj, elmentünk kipakolni a kislány cuccait, utána visszamentünk oda, ahol voltak ezek a lányok és akkor előjött egy idősebb nő, aki szervezte a pónitábort, és megkérdezte az apukát, hogy ők a szüleid? És rám, meg az apára mutatott. Az apa nevetett egyet és mondta, hogy á nem, én az au-pair vagyok. És ekkor ránéztem a csajokra, azok meg olyan fejet vágtak, hogy na, mondtam én, hogy ilyen fiatalon nem lehet ennyi és ilyen idős gyereke. Hehe, egyszer, ezen felül már néztek a kislány anyukájának. Furcsa, pedig azt mondják általában, hogy nem nézek még 23-nak se. Vélemények?
A kislány mióta visszajöttem a karácsonyi szünetből, kedvesebb velem. Amikor visszértem 27-én, egyből azzal fogadott, hogy elkezdte buzgón mesélni, mit kapott meg mi történt, teljesen meglepődtem, hogy nem a szokásos 'megölted-a-kedvenc-pónim-takarodj-az-életemből' arckifejezést gyakorolja ismét irányomba. Az alatt a pár nap alatt, amikor a kislány odavolt, a szülők is dolgoztak, mi meg ketten maradtunk a kissráccal, és nagyon jól elvoltunk. Társasoztunk, kártyáztun, játszottunk, beszélgettünk, szóval közelebb kerültünk egymáshoz.
Aztán a kislány is visszaért a pónitáborból, és már vasárnap is lett. Reggel az anyuka elment ügyelni, és csak hétfő reggel jött vissza, az apuka meg este utazott el a szokásos üzleti útjaira, ami azt jelentette, hogy másnap, amikor kezdődik a suli újra, nekem kell őket fel is kelteni és iskolába indítani. Felkelteni nekem a kissrácot eddig egyszer kellett, vagy kétszer, mert ő általában 6kor kel, hogy a 7.45-ös busszal el tudjon menni, a kislányt meg ha otthon van az apa vagy az anya, akkor ők keltik. Egészen estig minden szép és jó is volt, amikor is a fater kihívott beszélgetni magához.
A kislány tuti beszélt neki, hogy nem akarja, hogy hétfőn reggel én ébresszem, meg nem akar velem kettesben lenni. Szóval a fater szerint nincs köztük szoros viszony egyáltalán és nem találom meg vele a közös hangot, és hogy én vagyok a felnőtt, ő a gyerek és tudja hogy sokszor szarul reagál a kislány, de nekem kell próbálkoznom egy normális viszonyt kialakítani vele. Merthogy egyik reggel az étkezőasztalnál a szokásos helyemen ültem, ami úgy néz ki, hogy én ülök a 6 személyes asztalnál az asztalfőnél, mellettem jobbra a mutter, mellette a kiscsaj, balra mellettem a kissrác, mellette a fater. Na és ülök a szokásos helyemen, már reggel püfölöm a gépem, a kislány meg a szokásos helyén, tehát egy hely van közünk kihagyva, és ő így totál egyedül eszik. A fater szerint ezt így nem lehet, hogy 10 km van köztünk, ez is árulkodik róla, hogy nincs jó viszonyunk. Merthogy a kislánynak reggel az kell, hogy rá tudjon hangolódni a napra rendesen, hogy beszélgessenek vele, meg ébreszteni is úgy kell(ene), hogy sokáig simogatom, becézgetem, játszok vele (amikor én keltettem még mindig játszottunk, egyszer párnacsata, máskor 2 kör bújócska).
Jelzem, akárhányszor megkérdeztem eddig őt reggel, hogy mizu, hogy aludtál, egy undok 'Gut' volt a válasz. Vagy hazajött a suliból, megkérdeztem milyen volt a napod, még egy undokabb 'Gut'-ot kaptam vissza, és felmegy a szobába, és kész, le vagyok szarva, akkor jön le, ha az anyja háromnegyed órával később visszajön. Ezt mondtam a faternek, hogy bevallom, eleinte minden nap próbálkoztam beszélni vele, de amikor már századjára is ugyanazt az undok pofát kapod vissza, hát akkor elmegy a kedved a próbálkozástól.
Na de azért ő is meaculpázott, bevallotta ő is, hibázott, mert eddig minden au-pairrel az első-második hónapban leültek beszélni, hogy mizu, mi tetszik, mi nem, de ezt nálam elfelejtették, mert már megszokták, hogy jön valaki, aztán elmegy, és nekik ez már a 7. ember, de nekem ez az első au-pairségem. Erre meg mondtam neki, hogy én meg az anyukával már beszéltem a kislányról, és azt mondta, hogy neki nem mondott semmit arról, hogy engem nem kedvelne, (ezt még októberben kérdeztem meg, szóval akkor joggal hihettem azt, hogy még nem szokott hozzám) hanem csak annyiról van szó, hogy az előző au-pairrel nagyon szoros kapcsolat alakult ki kettőjük között, és amúgy is nehezen viseli a változásokat. Szóval nem a személyemmel van baja, hanemm adjak neki időt, és akkor jobb lesz.
És akkor én ennek fényében gondoltam, hogy adok neki időt megszokni, nem erőltetem a dolgokat, mert volt olyan sokszor, hogy amikor feladtam a próbálkozást, magától jött oda és beszélgettünk meg játszottunk. Tehát ha nem mentem utána és akkor jött ő utánam. Ha akartam, akkor meg nem jött. Na hát, mondtam akkor hagyom, majd jön hozzám, ha akar.
Ja, meg a fater szerint én nagyon csendes vagyok, és nem tudja eldönteni, hogy most zavar valami, azért vagyok csendes, vagy mert simán ilyen vagyok. Mondom neki, figyi, 23 éves vagyok, nem kislány. Tudom, ha van valami baj, akkor szólnom kell, mert nem fogja senki megoldani helyettem.
Igen ,tudom, nem vagyok nagy dumás, de most már én totál elengedtem magam, és már nem gondolom egyáltalán hogy csendes lennék.
Viszont ezt tényleg elszúrták, hogy csak most, január közepén jutott eszébe, hogy a kislány azt szereti, ha reggeli közben beszélgetnek vele, hát komolyan, mióta vagyok már itt? Ahh! Eleinte amikor abbahagytuk a reggelit, utána neki készülődnie kell a fenti fürdőben, na és felmentem vele, nem tudtam hogy szereti, egyedül akar készülődni vagy közben kell-e neki társaság. És akkor egyszer felmentem utána és nem is az ő szobájába akartam menni, hanem az öccséjébe, ami az övé mellett van és meglátta hogy jövök és becsapta az ajtóját. Mondom mi van?! Na hát ezután már nem mentem fel.
Ebben meg igaza van az apukának, hogy nekem kel próbálkozni, szóval már hétfőn összekaptam magam és reggelinél beszélgettünk, meg miután elkészült, még egy negyed órát dumáltunk nyuszi meg cica kölykökről meg állatokról, aztán kedd reggel a reggelinél meg megint olyan kis undok volt eleinte, utána meg hirtelen átváltott, és valami Zohan nevezetű film részleteit kezdte eljátszani meg elmesélni, szerdán meg vicceket mesélt. És láss csodát, hétfő óta kedvesebb a kislány! Reggel már nem kell vele hadakozni, hogy vigye magával a fogszabályzóját, tegyen el valami kaját magának. Persze sosem volt jó az, amit én találtam ki neki, hogy mit vigyen magával, úgyhogy átváltottam arra, hogy megkérdem, mit akar. Azt mondta semmit nem visz magával, persze undok pofavágások közepette. Hát mondom, ezzel nem engem büntetsz, hogy egész nap nem eszel semmit... Szóval én mindent megteszek, amit csak tudok és reménykedek benne, hogy előbb-utóbb megszeret.