Kezdem feladni...
Azt hiszem tényleg kezdem feladni a harcot azért, hogy a kislánnyal minden rendben legyen. Teljesen leszar a kiscsaj. Ha megérkezik és én köszönök neki, akkor vissza sem köszön általában, ha jó napja van, talán akkor megereszt egy kelletlen, elég bunkó "Hallo"-t. Van, amikor az anyjának kell rászólnia, hogy ha köszönnek neked, akkor illene visszaköszönnöd. Na de hát az a köszönés is milyen már, kb. annyira nyitja ki a száját, és morzsol el egy Hallo-t, mintha egy hangyát akarna kiengedni a száján. De persze én pedig rendületlenül mosolygok és egy "&@&Đ}{[Đđ]ħ{"-t sem engedek látatni az arcomon. Ami amúgy rohadt egy kemény meló, tekintve, hogy nekem ami a szívemen, az nem a számon, hanem az arcomon, pofavágásból istennő vagyok, kérdezzétek Anyáékat!
Mivel most a mutter itthon van szabadságon, reggel ő indítja el a gyerekeket, nekem nem kell felkeni, és mire hazajönnek, akkor is itt van, tehát engem lehet egyenesen semminek nézni. Nagyon üdítő érzés tud lenni, ajánlom kipróbálásra mindenkinek, hosszú távon (na jó, csak a köcsög ismerősöknek). Ebéd közben mindenkinek magyaráz, milyen napja volt a suliban, csak nekem nem, rám sem néz, mintha ott sem lennék. Hiába kérdezem meg tőle milyen volt a napja, nekem persze nem mond semmit. Vagy néha, ismételten, ha jó napja van, elnyom egy bunkó Gut-ot, és cső, ezzel le vagyok tudva.
Ma például megérkezett a barátnőjével és ahogy lecuccoltak, elvettem a kabátjukat és felakasztottam a fogasra, mert sosem akasztja fel, aztán persze ha mondom neki, meg sem hallja (nem mintha az anyjára hallgatna, gondoltam egyszer rendes leszek és felteszem neki a fogasra). Erre tipikus filmes jelenet következik, látom, ahogy a fogas melletti tükörben olyan pofát vág a barátnőjének, hogy : látod? Ezt így kell csinálni nálunk. Mondanom sem kell és egyből felteszi a kabátot. Egyből hátrafordultam és megkérdeztem, mi van? Elvesztettem az önkontrollt egy pillanatra, és úgy kérdeztem vissza, hogy was? Mert itt a szülőknek sem úgy ugatnak vissza a kölykök, hogy wie bitte? ahogy mi tanultuk, ami szép lenne, ami a tesséket jelenti, hanem was-sal, ami azt jelenti, hogy mi van? Erre tovább vigyorog azzal a vigyorral, amit az előbb is megeresztett a kis barátnőjére és mondja, semmi, semmi.
Az a baj, hogy már itt nem arról van szó, hogy még új vagyok neki és nem szokott meg, mert tegnap voltam itt 4. hónapja (még több van, mint amennyi a hátam mögött!! Feltéve, ha nem küldenek el hamarabb). Erre már nem lehet fogni az ellenszenvét irántam. Egyszerűen nem bírja a pofám, és kész. Nem tudom, ez így jó-e neki, nekik, hogy nem jövünk ki. Hiába szólt rá a fater, hogy legyen velem kedvesebb, amikor velem is beszélt, hogy csendes vagyok, egy hétig tartott a viszonylagos kedvesség, aztán eltűnt. Szülői ráhatásra csak ideig-óráig tart a kedvesség. A probléma mélyebben gyökerezik.
Mondjuk ha kipróbálhatnák azt a lengyel ópert, akit volt "szerencsém" megismerni még decemberben, akkor tuti visszasírna a kiscsaj. Mert az a lengyel csaj büntetőszéket alkalmaz, ordibál, kiabál, nevel, fegyelmez. Én meg nem nevelni vagyok itt a kölyköket, hanem vigyázni rájuk. Én egy tündér vagyok ahhoz képest.
Holnap, csütörtökön elhúznak a szülők síelni és pénteken jönnek vissza, úgyhogy egyedül leszünk a gyerekekkel. Előre le merem fogadni, hogy a kiscsaj nyavalyogni fog valamelyiküknek, hogy de nem akaroooooooooom, hogy ő keltsen fel és vele legyünk egész este. Várom már a mai esti dumát, hogy ezt meg azt csináljam a kölykökkel. Aztán nem csak csütörtök este van, hanem péntek reggel is, amikoris a kissrácnak már 6kor fent kell lennie, tehát nekem korábban. Ha ilyen van, mindig rosszul alszok, kb. 2 óránként felriadok, hogy ÚÚúúúúúristen, elaludtam! Már rég iskolában lenne a helyük, én meg még alszok! És akkor megkönnyebbülve veszem észre, hogy csak hajnali 2 óra van. De ezt még eljátszom vagy 2szer, és végül 5.55 lesz, amikoris már tényleg kelni kell. És megint jöhet az örökös harc L-lel, hogy mit kér a suliban enni. Persze ilyenkor minden szar, amit én mondok, (hiába a kedvenveit sorolom fel) ő meg nem akar magától semmit eltenni, úgyhogy megunom, és beteszek azt, amit én gondolok, erre persze jönnek a pofavágások. És akkor már nem érdekel a dolog kicsit sem, mert legfeljebb nem eszi meg, az már nem az én reszortom. És akkor még a fogszabályzót is magával kell vinnie, amit mindig el akar felejteni, vagy háát, már nincs időm betenni a számba, mert lekésem a buszt. Én ilyenkor gyorsan felmegyek érte, az emeleti fürdőbe, odaadom neki és kimegy az ajtón. És nem a buszhoz menne, amit elmondása szerint mindjárt lekés, hanem át a barátnőjéhez, akivel együtt mennek a megállóba. De ott még eldekkol vagy 10 percet, mert az a kiscsaj folytonos késében van, és mindig együtt futnak a buszmegbe.
Szóval, szurkoljatok, hogy holnap este és péntek reggel minden rendben legyen!