Feladom a harcot
Így a 4,5. hónap derekán feladom a harcot, hogy megszerettessem magam a kiscsajjal. Egyszerűen bármit teszek, vagy teljesen hidegen hagyja (pl. megkérdezem, hogy játsszunk-e valamit és meg sem hallja) vagy játszunk és akkor ideig-óráig együtt nevetünk és jól érzi magát, meg a többi és utána meg amikor a fater megkérdi tőle, mit csináltunk együtt, elkezdi: hát, semmi különöset. Tehát vetít az apjának, hogy nem érezte jól magát, nem tudom miért olyan ciki bevallani, hogy együtt, kettesben is jól el tudunk lenni.
Én úgy érzem, minden megtettem annak érdekében, hogy megkedveljen. Mentem utána folyton, hogy csináljunk ezt-azt, akkor is kedvesen mosolyogtam rá, amikor menj-a-pokolba fejet vágta rám folyamatosan, de ha egyszerűen nem jövünk ki jól, hát akkor ez van. Tegnapelőtt szakad el a cérna nálam. Négyen ültünk a kanapén este és filmet néztünk: M., mutter, L. és én. M. és mutter egy takaróval takaróztak, a legkisebb mérettel, amit bármilyen boltban meg lehet venni, én rajtam is volt egy takaró, a sajátom. Megkérdeztem kedvesen L.-t, hogy kér-e a takarómból, erre odavágja sértődött hanggal, hogy nem kell. Erre utána mit csinál? Az anyja ölébe ül, hogy ő is kapjon takarót. Mert ő fázik, de persze neki az enyém nem kell. Tényleg ez volt az utolsó csepp a pohárban. Eldöntöttem, hogy nem megyek tovább utána, ha unatkozik, hát unatkozik, nem érdekel. Arra fogok figyelni, hogy rendesen felöltözve menjen ki, legyen kajája, fogszabályzója bent, amikor megy a suliba, de többet nem tudok és nem is akarok már tenni, hogy engem is szeressen, mint az előző 5 hiper-szuper fantasztikus ópert. Fogok vele reggeli közben csacsogni, feltéve ha szóba áll velem, de a többit vastagon leszarom. Azért vagyok itt, hogy a németet megtanuljam rendesen, arra koncentrálok, ha jó idő lesz, fogok erre-arra utazni várost nézni és megint járok futni a mellettünk levő gyönyörűséges erdőbe.
Volt még olyan is a kiscsajjal, hogy mindig neki kell megetetnie a két nyulat, ami odakint van a teraszon, az egyik ajtó mellett. Mindig úgy csináljuk, hogy kint eteti a nyulakat, majd bekopog, hogy adjak neki vizet a nyúlitató izébe. Legutóbb észreveszem, hogy ott áll az ajtó előtt és eteti a nyulakat, odamegyek tök kedvesen, és megkérdem, hogy kell-e víz. Szokásos ne-szólj-már-hozzám pofavágások közepette odaveti, hogy nem kell. Mondom hát jó, engem nem érdekel. Erre egy perccel később meg az anyjának kopog, hogy hozzon már neki vizet a nyulakhoz. Hát, úgy látszik, a vizet is szarul adom neki, vagy mi a fene.